Egy verset írtam, ami bennem van Csámpikám elvesztésével kapcsolatban.
Túl nagy a csend nappal, éjjel is.
Ha zörög harmonika ajtó, azt hiszed Ő jön,
de nem, Ő már nem nyitja ki kis fejével az ajtót.
Túl nagy a csend, de csak kint bent tombol a vihar, belülről hiányzik a zaj, a tenni akarás.
Pici lábaival futva szalad simít kérni, közben beindul a légkondija.
De egy hete már nem, túl nagy a csend….
Fel kell a nap is reggel, de sajnos nincs ki élvezze a rásütő csodás sugarait.
Túl nagy a csend…
A kaparófát sem kaparja már meg senki, s nem menekül onnét futva el, hogy gyere játszani gazdi.
A parkettán sem kopognak lábacskái már…Túl nagy a csend…
Éjjel ha alszol nem ébredsz ajtó zörgésre, alom kapirgálásra..Nincs itt, hogy megtegye…
Túl nagy a csend…
Ha ki mész a konyhába, nincs kinek adni darált húst, szalámit, sajtot.
Nem kéri. Nincs is itt. De várod rendületlenül.
Túl nagy a csend …Az egész tán csak egy álom lenne …
Jó lenne belőle felébredni már, mert túl nagy a csend, és nagyon fáj….
Fénykép albumját szorongatva nappal és éjjel is. Nem iszkol el a fájdalom belülről csak jönnek a könnyek, záporoznak éjjel, nappal.
De nem akarsz sírni, de csak jön…Túl nagy a csend…
A hűtőajtón lévő fényképen megsimogatod a kis állát, mert az maradt neked.
De nem jelezz vissza, semmi hang, bújás, dorombolás.
Csak a csend…a túl nagy csend….
Csak a gondolat maradt nekem, hogy fent az angyalok közt azt a finom kis csíkos bundáját simogatják neki…
S talán majd egyszer meghallom ide lent a légkondiját, hogy milyen jó is neki ott fent.
Csak az hozhat vigaszt a szívemnek.
De addig is itt lent. Túl nagy a csend…..
Írtam én 🙁